Egy teremtett lélek sem volt az utcán. A házak Audrey feje fölé magasodtak, és ő ettől kényelmetlenül érezte magát. Néha a hold megperdült a tengelye körül, de aztán rendszerint visszaállt eredeti állapotába. Audrey szája szélén minden egyes alkalommal kaján vigyor jelent meg, de amint észlelte, hogy megint mosolyog, megpróbálta összezárni a száját. Ez nem mindig sikerült és ilyenkor úgy érezte megbánt valakit. Megbánt valakit aki éppen nem mosolyog , vagy csak nincs oka mosolyogni. Ezért vagy azért ,de mégiscsak rosszul esett neki. Néha-néha odaérintette a kezét a házak falához, és érezte, hogy lüktetnek. Nem túl gyorsan,s épp csak annyiszor amennyi az életbenmaradáshoz szükséges.
-Minek is többet a magunk javára? - gondolta.
Nem mondhatni, hogy a falak hidegek voltak, pedig elég csípős volt az idő aznap este. Inkább kellemesen langyosnak és hívogatónak találta őket.
-Gyere be, magamba fogadlak és felmelegítelek. - szuszogták minden önzetlenségükkel.
Az ablakokon kiáramló fényben kis molylepke-szerű lények kergették egymást végig a sétálóutcán. A szállingózó hó lágyan terítette be a macskaköves járdát amin Audrey sétált. Nem is volt kemény, inkább arra a szőnyegre hasonlított amit Audrey annyira szeretett. A szobájában volt és ha az ember ráfeküdt úgy érezte mintha egy erdei tisztáson lenne és vadvirágok ölelnék körül, puhább volt mint bármi. Ahogy Audrey a leveleken lépkedett ugyanezt érezte, de volt még valami. Úgy gondolta ha most ugrana egy picit bizonyosan elrugaszkodna a földtől és akár a templom tornyát is megérinthetné.
De nem tette, mert tetszett neki ez a téli, földi élet és úgy találta még nem áll készen arra, hogy megtapasztaljon valami mélyen földöntúlit. Élvezte a helyzetet minden komikumával együtt, de tudta, hogy reggelre megváltozik minden.
Reggelre talán készen áll majd. Reggelre eltűnik a mókás hold és a táncot járó lények serege is inkább más elfoglaltságot keres magának. Reggelre mindenki látni fogja azt amit most Audrey lát, és mindenki érezni fogja azt amit most érez.
Még csak december huszadika van, de a templomtorony órája már háromnegyed tizenkettőt mutat.
-Holnap,talán majd holnap. - mondogatja magában Audrey és hazafelé veszi az irányt.
