Amint rászoksz valakinek a húsára, felmegy a hús ára,
Minden nap eldöntitek, ki lesz a bús mára,
Tegnap Én, ma Te leszel bús pára.
Ő függ vagy Én függök tőle,
vajon ennyi elég belőle,
kérdésem pőre, valszeg én Tőle.
Hogy meg tudsz-e venni még elégszer,
attól függ van-e még elég szer,
a szervezetedben szervetlen szexékszer.
Mert mozgatja az agyam a válás,
vajon ki lesz majd hálás,
tegnap én, holnap Más,
áldás.
Hajnali kössz-öntő
2012.03.13. 14:4321
2011.01.10. 17:18Mikor az óra nyolcharmincat ütött a bőrfotel még mindig szemtelenül húzott magába, és a kezemben ott parázslott egy szál cigaretta.
Az este megint nem tudtam aludni, így a tévézés és dohányzás igen egészséges kombinációja mellett döntöttem. Hajnalban egyszer sikerült elvonatkoztatni, de akkor sem futotta alvásra, "egy gondolat bánt engemet" szituáció alakult ki. Azon morfondíroztam, hogy vajon, ha tévézés közben dohányzom - ami köztudottan emeli a vérnyomást - akkor az agyam vérellátása megnő-e, és, ha igen, akkor ez befolyásolja-e a mindeközben a készülékben látható reklám feldolgozását. Elképzeltem ahogy nikotin és/vagy pótcselekvésfüggő kétgyermekes családanyák a reggeli elkészítése után, felturbózott aggyal ülnek a karácsonyra vásárolt lcd elé, és szentül hiszik, hogy a teleshopban bemutatott gyümölcscentrifuga tényleg jól funkcionál, mitöbb, meg is rendelik.
Eddig tartott az "idilli" állapot, megint megkörnyékeztek azok a bizonyos nyugtalanító gondolatok melyeket már nem tűrhetek meg magamban, ki kell, hogy űzzék belőlem. Kilenc körül a bőrfotel engedett, így kimehettem a mosdóba. Majdnem elcsúsztam valami vörösborban áztatott törölközőn amikor beléptem, de sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfában. A tükör elé lépve konstatáltam, hogy karikák és lilás elszíneződött erek vannak a szemem körül, a jobb mutatóujjam pedig besárgult a dohánytól. Szappanoztam meg vizeztem kicsit, meg kell adni a módját, ha az ember kimegy az utcára.
Amint kiléptem a gangra megcsapta az arcom az a komisz decemberi mínusztíz. Duplára zártam az ajtót és a lépcsők felé indultam. Útközben - nem direkt, de tényleg - benéztem a szomszéd ablakán. Csak egy elmosódott képkocka maradt meg: a függöny tétován félrehúzva, bent a fűtőtest mellé húzódva hintaszékben kuporgó vékony öregasszony pipázik. Megint elzárták a gázt.
A lépcsőn lefelé menet belémnyilallt a fájdalom. Vissza akartam menni, berúgni az ajtót mint valami hős, karjaimba kapni az öreglányt és átvinni magamhoz ahol meleg van meg tud egyenesen ülni. Most és ma, nem. Ma mégegyszer, utoljára magammal kell, hogy foglalkozzak.
A bérház előtt undorító tömegbe botlottam. Üzletember az óráját nézegeti és a menő aktatáskájával löki egyre előrébb és előrébb a feltorlódottakat, kisgyereknek az arcában három könyök - mondjuk őt nem hibáztatom -, és a sok meghatározhatatlan ide-oda siető. Hál' istennek csak pár sarkot kell sétálnom. Két tömbbel arrébb már jobb a helyzet, be is tértem egy kisközértbe cigit venni. Három szálat hagytam magam mögött mire odaértem az elé a semmitmondó fémajtó elé ahova igyekeztem. Félig a földbe volt süllyesztve, félig mintha a ház fala támasztotta volna. Izgatottan kopogtam, de fegyelmezetten. Nem akartam mutatni, hogy mennyire be vagyok tojva. Vagy egy percig nem történt semmi, úgyhogy rágyújtottam.
Mire elnyomtam a dekket és újra kopogni szerettem volna, mozgolódást hallottam bentről, kulcsok csörrentek és az ajtó kinyílt. Beléptem a föld alatti járatba, de nem láttam senkit. A folyosót a falról lógó kis villanykörték fénye nyaldosta amik még himbálóztak. Valamiért természetesnek vettem, hogy az ajtót nem kell becsuknom magam után, így a hosszúkás szoba túlsó vége felé indultam. Egy kicsi, fehér, kör alakú helyiségben találtam magam egy asztallal, melynél ült egy férfi. Mellette mindenféle fura berendezés ami világít meg halkan prüntyög és egy ágyszerű szék aminek hátra lehet hajtani a támláját. A férfi kalapja alól, és borostája mögül szólalt meg.
- Foglaljon helyet!
Óhaja szerint beleültem a kényelmesnek egyáltalán nem mondható ülőalkalmatosságba és szólni próbáltam, de közbevágott.
- Törlésre jött, jól tudom?
Mintha valami ismeretlen erő kutyulta volna össze az elmém, csak bólogatni volt erőm.
- A papírmunkát már korábban elintéztük, tud az eljárás kockázatairól, úgyhogy kezdjünk neki!
Mellém lépett és elkezdte leszíjazni a kezeimet. Mikor kellően szorosnak találta a csatokat, a homlokomat is a székhez rögzítette és valamiféle érzékelőt ragasztott a közepére, pár centivel az orrnyergem fölé. A szék alá nyúlt és egy pillanat múlva már félig fekvő helyzetben találtam magam. Azt mondta lazítsak és a gépeken gombokat nyomogatott.
A masinák fokozatosan, egyre hangosabban zúgtak. A zúgás már-már fülsüketítő volt. Amikor úgy gondoltam, hogy, ha még egy kicsit is erősödik megsüketülök, egyszer csak megszűnt.
Végtelen, sötét térben találtam magam. Mintha a távolban a tenger morajlana. Egyszer csak ismerős női hangra lettem figyelmes.
- Mi lesz így velünk?
Amint a mondat véget ért, már meztelenül feküdtem régi hálószobám padlóján egy pokrócba csavarva, szorosan ölelve A nőt, sötét hajából akkori létem apró üzemanyagrészecskéit szipkázva. Arcával nem fordult felém, a falnak beszélt.
Mintha csak saját életre kelt volna a testem, az izmok, inak görcsösen rándultak össze és olyan erővel szorították az imádott testet, hogy az hamarosan összetört, és darabkái üvegcserépként szabdalták széjjel a húsom. Felkelni nem tudtam, a belőlem szivárgó nyálkás lötty úgy megtöltötte a szobát, hogy már csak úgy tudtam levegőt venni, ha a hátamra fordultam. Rövid idő múlva fuldokolni kezdtem, rángattam a fejemet mintha érne bármit is az ellen ami hamarosan következik. Óvatosan kúszott be orrlukaimon a gyilkos folyadék, és mire megtöltötte a tüdőmet, már csak a tudatom pislákolt, testem feladta.
Tízezernyi, sőt több százezernyi emlékkép cikázik a szemem előtt:
Kisgyermekként a kertben hintázom és kacagok, sörrel koccintok a barátaimmal egy kocsmában, egyedül kávézom az erkélyen egy nyári reggel, éjszaka egy erdei patakban fürdöm.
És ezekből a képekből másodpercenként látok körülbelül százat, mégis értem és élem mindegyiket. A sokadik kép után bántó fehér fény telepszik a szemeimre és mintha egy erős kéz cibálná az elmém. Furákat gondolok. Kenyérpirító,rajzszög, Baba sampon. Érzem a sampon illatát és az ízt amikor a szádba kerül véletlen.
Arra ébredek, hogy egy kör alakú szobában fekszem valami kényelmetlen széken és egy ismeretlen, kalapos férfi szíjakat old rólam. Felülök, kicsit zúg a fejem.
- Ne aggódjon, a fejfájás hamar elmúlik. Itt ez a boríték, minden benne van az újrakezdéshez.
Letéptem a kezembe nyomott boríték tetejét. Volt benne egy pénztárca, kocsi és lakáskulcs, meg néhány fénykép a hátoldalukon nevekkel. A férfi kivezetett egy hosszú folyosón és egy fém ajtón át az utcára, majd becsukta mögöttem a kaput.
Fogalmam sincs ki vagyok és mit keresek itt, de valahogy ez mind nem is nyugtalanít.
Értekezés a sötét oldalról
2011.01.10. 04:58Véleményem szerint két vagy több árnyékot összehasonlítani, épp oly badarság mint két egyforma hópelyhet keresni a szénakazalban. Fontos-e az árnyék mibenléte, s fontos-e, hogy minden árnyék más mint a többi? Külsőre minden árnyék más és más, de igaz ez az árnyékok belsejére is? Hol is van tulajdonképpen az árnyékok belseje? Azt mondhatnánk az árnyék esete önmagával, hasonlatos a hópelyhes, jól ismert mondathoz, miszerint: -Nincs két egyforma hópehely. Megnézte már valaki mindet? S ha nem, akkor miért hozunk ilyen elhamarkodott kijelentéseket? Fontos-e egyáltalán, hogy milyenek is ezek az árnyékok és hópelyhek? Fontos e, hogy mindenről ami körülvesz minket, tudjuk a felépítését és meg tudjuk magyarázni? Emberek milliói használnak naponta vasalót. Vajon hány százalékuk érti a vasalók működési elvét? Az űrt kutatjuk, űrturizmusról beszélünk, más bolygókról, univerzumokról, mikor még magunkkal sem vagyunk tisztában. Nem illene előbb a magunk háza táján lenyírni a füvet, és csak azután szaratni a kutyát a szomszéd gyepére?
A lusta áruló
2011.01.10. 04:51Feleszmélek. Kezembe lágyan simuló üvegcse, benne a hűs nedű habos. A többiek előrébb mint én, de nem zavar, a föld nem forog gyorsabban. Az ég csillagos, eső nem lesz, a szél csak annyira fúj, hogy, ha lefekszel a fűbe lásd a szálak táncát. Egyik sem ér a másikhoz, tiszteletben tartják egymást mégis közelednek. Néhol egy virág töri meg a minimalista látomást, és rájössz, hogy a bokor rejthet akár kutyaszart is. De ha nem akarod látni, hát nem látod. A levelek eleget takarnak. De jajj, egy kikerülendő forma. A szökőkút fáradhatatlanul próbálja lelőni az égről azt a néhány kósza felhőt. Megcsap a fenyőillat és meg sem állok az első törzsig, melyen aranysárgán ragyog a friss gyanta. Nem gondolok szőrtelenítésre csak nekidőlök az illatozó növénynek és iszom egy kortyot az üvegcséből. A többieket már nem látom, de egy-két eltévedt hangfoszlány még megcsapja a fülem. Egy szentjános bogár repül el előttem. Egyre több követi és már egybefüggő fényoszlopot látok, mely balról jobbra halad. Nagyon mátrix. A fehér nyúl nem mutatja magát, a bogarak is elhaladtak már. Az éjszaka zenéjére eltudnék aludni: Az alapot a tücskök adják, folyamatos halk ciripp. Hogy ne fulladjanak ki hamar, szettekre osztják a dalt, egyszerre csak egy dolgozik. Az aljnövényzetben neszelő kisállatok a tappancsaikkal verik a száraz faleveleket, jó kis dobszerkó. A bagoly is beszáll néha egy két uhuval, ő nem dolgozik sokat, lusta állat, látszik a szemén is. Végső soron aludhatnék, mi bajom eshet? Elhelyezkedem kényelmesen és gondolkodóba esem. Van-e puhább matrac a gyepnél,védhet-e biztosabban bármi az eső ellen mint a fenyő ágainak tökéletesen illeszkedő szerkezete?A szél ringat álomba, gyengéd és hűs.
Reggel egy utasszállító zajára ébredek. A szemeim még csipásak, de elindulok haza, dolgom van. Busszal utazom, otthon ételt melegítek a mikróban, aztán a számítógépen elintézem a munkát. Nem vagyok más, csak egy lusta áruló.
2012
2011.01.10. 04:44
Egy teremtett lélek sem volt az utcán. A házak Audrey feje fölé magasodtak, és ő ettől kényelmetlenül érezte magát. Néha a hold megperdült a tengelye körül, de aztán rendszerint visszaállt eredeti állapotába. Audrey szája szélén minden egyes alkalommal kaján vigyor jelent meg, de amint észlelte, hogy megint mosolyog, megpróbálta összezárni a száját. Ez nem mindig sikerült és ilyenkor úgy érezte megbánt valakit. Megbánt valakit aki éppen nem mosolyog , vagy csak nincs oka mosolyogni. Ezért vagy azért ,de mégiscsak rosszul esett neki. Néha-néha odaérintette a kezét a házak falához, és érezte, hogy lüktetnek. Nem túl gyorsan,s épp csak annyiszor amennyi az életbenmaradáshoz szükséges.
-Minek is többet a magunk javára? - gondolta.
Nem mondhatni, hogy a falak hidegek voltak, pedig elég csípős volt az idő aznap este. Inkább kellemesen langyosnak és hívogatónak találta őket.
-Gyere be, magamba fogadlak és felmelegítelek. - szuszogták minden önzetlenségükkel.
Az ablakokon kiáramló fényben kis molylepke-szerű lények kergették egymást végig a sétálóutcán. A szállingózó hó lágyan terítette be a macskaköves járdát amin Audrey sétált. Nem is volt kemény, inkább arra a szőnyegre hasonlított amit Audrey annyira szeretett. A szobájában volt és ha az ember ráfeküdt úgy érezte mintha egy erdei tisztáson lenne és vadvirágok ölelnék körül, puhább volt mint bármi. Ahogy Audrey a leveleken lépkedett ugyanezt érezte, de volt még valami. Úgy gondolta ha most ugrana egy picit bizonyosan elrugaszkodna a földtől és akár a templom tornyát is megérinthetné.
De nem tette, mert tetszett neki ez a téli, földi élet és úgy találta még nem áll készen arra, hogy megtapasztaljon valami mélyen földöntúlit. Élvezte a helyzetet minden komikumával együtt, de tudta, hogy reggelre megváltozik minden.
Reggelre talán készen áll majd. Reggelre eltűnik a mókás hold és a táncot járó lények serege is inkább más elfoglaltságot keres magának. Reggelre mindenki látni fogja azt amit most Audrey lát, és mindenki érezni fogja azt amit most érez.
Még csak december huszadika van, de a templomtorony órája már háromnegyed tizenkettőt mutat.
-Holnap,talán majd holnap. - mondogatja magában Audrey és hazafelé veszi az irányt.
Ősz
2011.01.10. 01:26Oszthatatlan sikert aratott az akasztásom. Volt aki sírt örömében, de a legtöbben rezzenéstelen arccal figyelték ahogy a kötelet a nyakamra rakják. Nem olyan illata volt a levegőnek mint amilyen egy akasztáshoz illik, inkább mint amilyen karácsonykor terjeng egy boldog család konyhájában. Mindenki örült, még én is. Az égen komor felhők játszadoztak, az alant lévők esőtől félve nyitották ki ernyőjüket. Ősz volt, a fák úgy ontották magukból a leveleket mintha csak ők sajnálnának. Ahogy megéreztem nyakamon a deres csomót testem összerezzent. Félénk kisgyermekként álltam a hüledező tömeg előtt. Az egyik sarokban hegedűszó zendült, az eddig nyugodtan pihengető börtönőrök is talpra álltak. Bajszos öregember lépett elém és olvasni kezdett. A rámruházott jogoknál fogva életre ítéllek. A vádpontok a következőek: Beleszerettél a lehetetlenbe és örökké hitted ,hogy valóra válhat. Halott álmokat kergettél, de értük sosem véreztél, inkább sorsnak hitted ami történt. A férfi hátralépett. Reccsenést hallottam és a kötél rostjai nyakamba vágtak. Testem megfeszült, ereim lüktettek. Erőt vettem magamon és számban tartottam a torkomon feltörekvő vérözönt. Édeskés volt és kellemesen meleg. Szemeim kidülledtek és jobban láttam mint valaha. Láttam a végtelent, láttam a semmit, s láttam Őt is valahol a szabadság tengerének partján. Örültem, hogy éri a nap, hogy lélegzik, hogy van. Örültem, hogy voltam, láttam, éreztem. Vele. Bocsánat, hogy fájt.
